|
A Kaposvári Egyházmegyét II. János Pál pápa 1993. május 30-án
alapította meg Hungarorum gens kezdetű konstituciójával az ősi
Veszprémi Püspökségnek a Balatontól délre eső részéből, amely
Somogy megyét és Dél-Zalát öleli fel, továbbá néhány, 1950-ben
Somogytól Baranya megyéhez csatolt falut. Így vidékünk
egyháztörténete szorosan kapcsolódik Veszprémhez, van azonban
számos olyan helyi sajátosság, amely e közös múltból
meghatározza a jelen viszonyait, s ezért kiemelésre érdemes.
A kereszténység e tájon már a magyarok honfoglalása előtt
gyökeret vert, mégpedig a frank birodalomtól függő Zala-völgyi
szláv (vend) fejedelemség központjában, Mosapurcban, a későbbi
Zalaváron. A Kis-Balaton szigetein 850-ben és utána Liutpram
salzburgi érsek három templomot szentelt fel, 866-tól kezdve
pedig a szlávok apostolai, Szent Cirill és Metód fejtettek ki
itt térítő tevékenységet.
Az egyházszervezet kiépülése azonban csak akkor vette kezdetét,
amikor az ifjú Szent István 997-ben legyőzte a somogyi területek
urát, Koppányt. Amint az 1001/1002-ben kelt pannonhalmi alapító-
vagy kiváltságlevélben maga István fogalmaz: “egy bizonyos
Somogy nevű megye el akart engem űzni az atyai székből”. Bár a
szent király 80 évvel később keletkezett nagyobbik legendája úgy
mutatja be az eseményeket, mintha a konfliktusnak
keresztényellenes éle lett volna (”a pogányok vonakodtak
nyakukat a keresztény hit igájába hajtani”), a háttérben mégsem
lehet a későbbi pogánylázadások csíráját feltételezni, hiszen
István és Koppány összeütközésének tétje az Árpád-nemzetségen
belüli elsőség, s így a fejedelmi hatalom megszerzése volt. A
pannonhalmi oklevél szerint győzelme után István a somogyi
tizedeket felajánlotta Szent Mártonnak, vagyis az ekkor
alapított monostornak. Hogy ezzel együtt a Somogy feletti
joghatóság is az apáté, s nem a veszprémi püspöké lett volna, az
mindmáig vita tárgya. A nehézséget az okozza, hogy a veszprémi
székesegyház 1009-ből származó adománylevele a püspökség
területét Veszprém, Fehérvár, Visegrád és Kolon (ma puszta
Zalakomár mellett) várak körzetével azonosítja, s nem említi
külön Somogyot. Az analógiák és az okleveles anyag vizsgálata
azonban inkább valószínűsíti, hogy a tizedszedés kiváltságával
nem járt együtt joghatóság, amely tehát a kezdetektől a
veszprémi püspöké volt, Kolon pedig ekkor nemcsak a későbbi
Zala, hanem Somogy vármegye területét is felölelte.
A következő évtizedekben sor kerülhetett - a szent istváni
törvénykezés és egyházalapítás szellemében - a térítések után a
templomok építésére, majd a helyi egyházszervezet
megszervezésére. A plébániák és szerzetesházak alapítása nyomon
követhető a középkori írásos és tárgyi emlékanyag alapján. Ami a
plébániákat illeti, számuk 1330-as évek pápai tizedjegyzékei
szerint 250-re tehető területünkön, melyeket a somogyi, a
királyi magánurodalom nevét őrző segesdi, és kis részben a zalai
főesperesség fogott össze. A bencés apátságok közül 1019-ben
szentelték fel a zalavári monostort, 1061-ben alapították az
ország valószínüleg első nemzetségi monostorát
Zselicszentjakabon, Szent László király pedig 1091-ben francia
szerzeteseket hívott Koppány volt erősségébe, a Kupavárhegyre,
vagyis Somogyvárra. A lovagkirályt az általa alapított
templomban temették el 1095-ben, testét azonban 1113 után
Nagyváradra szállították. Somogyváron egyébként a XIII. század
elejéig csak francia szerzetesek tevékenykedtek, s a monostor a
zalavárival együtt hiteleshelyként is működött. Bencések éltek
még Babócsán és Murakeresztúron, premontrei prépostság állt
Kaposfőn, egyéb prépostság Somogysámsonban, Lullán és
Bodrog-Bőn, ágostonos, majd vilhelmita remeteház Zalakomárban, a
johannita (ispotályos) lovagoké volt Csurgó, Kaposdada és
Újudvar kolostora, ez utóbbi szintén hiteleshely. A XIII. század
után ferencesek telepedtek le Segesden, Nagykanizsán,
Kőröshegyen, Csákányban, Hedrehelyen és Igalon (itt egy
tisztázatlan jogállású csoport remetesége volt), domonkosok
Mesztegnyőn, a magyar alapítású pálosok pedig Kaposszerdahelyen,
Nagyszakácsiban, Pogányszentpéteren, Marcaliban, a mai
Somogydöröcske és Nagytoldipuszta mellett, illetve egyes szerzők
szerint Homokkomáromban és Zalavár környékén.
A XVI. században a reformáció terjedése és a török hódítás a
teljes középkori egyházszervezetet elsodorta e tájon. A
reformátori tanítást neves prédikátorok terjesztették el (Sztáray
Mihály, Szegedi Kis István), akiket a főurak, mindenekelőtt
Enyingi Török Bálint és Nádasdy Tamás támogattak. A kiépülő
végvári rendszer katonasága is többnyire protestánsokból állt, a
mezővárosok közül pedig helyi központjukká vált Kálmáncsehi (ma
Kálmáncsa), ahol jelentősebb iskola is működött. A pusztulás
egyaránt érintette a plébániákat és a kolostorokat, úgyhogy a
későbbi hagyomány szerint Somogyban egyetlen katolikus pap sem
maradt, miközben a protestáns lelkészek száma elérte a százat. A
rekatolizáció csak a XVII. század közepén indult meg, mégpedig
több tényező hatására. Ezek közül a legfontosabb a jezsuiták
andocsi missziója volt 1641-1684 között (közben Törökkoppányban
is működött rövid ideig lelkipásztori állomás, Dél-Somogy népét
pedig a pécsi jezsuiták gondozták). Az atyák fennmaradt
beszámolói szerint a vidéket körzetekre osztották, amelyek
központi településeit rendszeresen felkeresték. A későbbiek
szempontjából fontossá vált, hogy a Dráván túlról katolikus
horvátok települtek be, akikhez a zágrábi püspök állandó papokat
küldött. A régi egyházszervezet helyreállítása Balatonkilitin
vette kezdetét, ahol a veszprémi káptalan újraalapította a
plébániát, amely 1673-ban már fennállt. Végül igen jelentős volt
azoknak a helybeli világiaknak a szerepe, akik püspöki megbízás
alapján licenciátusként bizonyos liturgikus és katekétikai
feladatokat láttak el. A rekatolizációt azonban jelentősen
hátráltatták a felszabadító háború, majd a Rákóczi-szabadságharc
zűrzavaros viszonyai, a tömeges migráció, valamint a járványok.
Így a plébánia-hálózat újbóli kiépítésére és a szerzetesek
megtelepedésére lényegében csak 1710 után nyílt lehetőség.
A XVIII. században a régi plébániák felélesztése, illetve a
formálódó településstruktúrának megfelelően újak alapítása a
veszprémi püspökök közül elsősorban Volkra Ottó János, Acsády
Ádám, Padányi Biró Márton és Koller Ignác érdeme. A templomokat
- néhány középkori épület rendbehozásán túl - először maguk a
hívek építették fel a legegyszerűbb módon: a források 66
kezdetleges fa- és sövénytemplomról tudósítanak. A század
közepétől aztán ezeket az építményeket mindenütt felváltották a
kőtemplomok, melyeket már a földbirtokosok építettek kegyúri
kötelezettségként. Somogyban a legfontosabb világi patrónus
családok a Széchényiek, Zichyek, Esterházyak, Festeticsek,
Hunyadyak, Jankovichok és Somssichok voltak, mellettük azonban
fontos szerepet töltöttek be az egyházi kegyurak is: a veszprémi
püspök és a káptalan, a piarista és a bencés rend. Ily módon
1773-ig 58 plébánia alakult meg. A visszatelepülő
szerzetesrendek közül a ferencesek a középkorinál is nagyobb
jelentőségre jutottak, kolostoruk és templomuk épült Segesden,
Andocson, Nagyatádon, Mesztegnyőn Nagykanizsán, és
Homokkomáromban. Sokrétű szolgálatuk kihatott tágabb környezetük
hitéletére: ők virágoztatták fel a segesdi, az andocsi és a
homokkomáromi búcsújáróhelyet, gyógyszertárat vezettek Segesden,
Andocson és Nagykanizsán, emellett nevükhöz kötődik számos
jámbor társulat és ájtatosság elterjesztése. Nagykanizsán a
ferencesek mellett piarista atyák is megtelepedtek és iskolát
alapítottak, a zalavári bencés apátságot viszont egyházmegyénk
határán kívül, Zalaapátiban építették újjá. Ám a katolikus
egyház vidékünkön nemcsak a lelkipásztorkodás révén, hanem
földbirtokosként is jelentős szerepet játszott, hiszen a
földbirtokállomány 10 %-a valamelyik egyházi intézmény
fenntartását szolgálta. Kiterjedésére nézve a legnagyobb a
veszprémi püspökség karádi és csökölyi uradalma volt, ezt
követte a veszprémi káptalan balatonkiliti és zalamerenyei, a
tihanyi apátság balatonendrédi, az esztergomi főkáptalan
tapsonyi és a piaristák mernyei (taszári és nagydobszai
alközponttal) uradalma, de birtokkal rendelkezett a zalavári
bencés és a murakeresztúri reális apátság, a kaposfői reális
prépostság és a pesti szeminárium is.
A rekatolizációt azonban nemcsak intézményi, hanem demográfiai
változások is elősegítették. A hódoltság után ugyanis a
megcsappant lélekszámú területre szinte az egész XVIII. század
folyamán részben spontán, részben szervezett betelepülés
zajlott, s mivel az új lakosság nagyobb hányadában katolikus
volt, ez a katolikusok javára változtatta meg a vallási
arányokat. Így a Muraközből érkező magyarok és a Dráván túlról
származó horvátok kizárólag, a vendek és a betelepített németek
részben katolikusok voltak. Ezáltal Somogyban a katolikusok
2/3-os többségbe kerültek a protestánsokkal szemben, Dél-Zala
pedig teljesen katolikussá vált. A horvát migráció azonban
nehézséget okozott, mivel a drávamenti plébániák - jelesül
Babócsa, Berzence, Csurgó, Erdőcsokonya, Nagyatád, Segesd,
Nagykanizsa és Homokkomárom - joghatóságát mind a veszprémi (a
Dráva, mint középkori egyházmegye-határ miatt), mind a zágrábi
püspök (a fennálló állapotok alapján) magának igényelte. A néha
atrocitásoktól sem mentes, a királyi udvart is megjárt vita
végül 1754 után a veszprémi álláspont győzelmével zárult.
Ugyancsak ekkor rögzítették a veszprémi és pécsi egyházmegye
határát is Szigetvár környékén, ám ebben az esetben a vita Pécs
javára dőlt el, amely így megtartotta Szigetvárt és az
Almás-patak melletti falvakat.
II. József egyházi intézkedései térségünkben két irányba
hatottak. Egyrészt a kolostorok eloszlatása érintette a
mesztegnyői és a homokkomáromi ferenceseket, másrészt a
megszüntetett szerzetesrendek vagyonából létrehozott Vallásalap
terhére 18 új plébánia alapítása történt. A XIX. században mind
az egyházi, mind a világi kegyurak, de a Vallásalap is újabb
plébániákat (összesen 16-ot) állított fel, így 1900-ban a
plébániák száma 92-re emelkedett.
A XX. század első fele, kiemelkedően a két világháború közötti
korszak a vallási élet fellendülését hozta, amely megmutatkozott
a plébániai, társulati és katolikus mozgalmi élet virágzásában
falun és városon egyaránt, a papi- és szerzetesi hivatások
számának ugrásszerıű emelkedésében, filiális templomok és
kápolnák építésében, a katolikus iskolák bővítésében, új
plébániák és szerzetesházak alapításában. A korszak nagy
veszprémi püspökegyéniségei (Hornig Károly bíboros, Rott Nándor,
Czapik Gyula, Mindszenty József) arra törekedtek, hogy
korszerűsítsék a lelkipásztori struktúrát, egyúttal - a
Szentszék intenciójának megfelelően - a plébániák anyagi
önállóságának megteremtésével fokozatosan felszámolják a kegyúri
rendszert. Összesen 47 plébániát alapítottak ekkor, többnyire
korábbi filiális falvakban, ám megindult a rohamosan fejlődő két
agráripari központ, Kaposvár és Nagykanizsa addigi egyetlen
plébániájának felosztása is. Emellett - leginkább Rott Nándor, a
“Balaton püspöke” idején - megszervezésre került a Balaton-parti
nyaralópasztoráció is úgy, hogy az üdülőhelyeken 7 új plébániát
és 12 nyárikápolnát hoztak létre. A szerzetesrendek
szempontjából az volt az újdonság, hogy a női tanító- és
betegápoló rendek már nemcsak a városokban, hanem a falvakban is
tevékenykedni kezdtek. A férfirendek közül a ferencesek új
kolostort építettek Kiskanizsán, a jezsuiták pedig - már a II.
világháború után - Kaposváron álltak szolgálatba. Még a XIX.
század második felében telepedtek le a vincés nővérek Kaposváron
(itt két rendházuk is volt), Kéthelyen, Lengyeltótiban,
Mesztegnyőn és Nagykanizsán, az Isteni Szeretet leányai
Toponáron és Berzencén, a keresztes nővérek pedig Nagyberényben
és Somogyváron. A XX. században a vincések további házat
nyitottak Mosdóson, az Isteni Szeretet leányai Karádon,
Marcaliban, Szőllősgyörökön és Tabon, a keresztes nővérek
Csokonyavisontán, Lábodon és Nagyatádon. E rendeken kívül
premontrei nővérek működtek Csurgón, Notre Dame nővérek
Nagykanizsán, angolkisasszonyok Zicsen, Szalvátor nővérek
Mernyén, az Isteni Megváltó leányai Zalaszabaron, szegedi
iskolanővérek Balatonlellén, Fonyódon és Igalban, a Szociális
Missziótársulat tagjai pedig Balatonbogláron és Nagykanizsán. A
II. világháború után a ciszterci apácák rövid életű alapítása
volt a Nagytoldipuszta melletti Somogyboldogasszony. A háborús
évek kiemelkedő pap-egyénisége Varga Béla balatonboglári
plébános, aki a lengyel és francia menekültek mentését
szervezte, a háborút követő koalíciós időkben pedig a
Nemzetgyűlés elnöke lett.
1945 fordulópontot jelentett az egyházi életben is, nemcsak
azért, mert megszűnt a nagybirtokrendszer, hanem azért is, mert
a kommunista diktatúra kiépítésének részeként sor került az
egyházhoz kötődő egyesületek felszámolására (1946), a hitoktatás
fakultatívvá tételére (1947), az iskolák államosítására és
Mindszenty bíboros letartóztatására (1948), majd a
szerzetesrendek mıködésének betiltására. Az ötvenes években az
egyházmegyei központot is pártfunkcionáriusok irányították
kollaboráns papok közreműködésével, a plébániákat pedig arra
kényszerítették, hogy mondjanak le a papok és világi
alkalmazottak megélhetését biztosító földekről. Ugyan kezdetben
Bánáss László és Badalik Bertalan püspök (kényszerlakhelyre
száműzésig) 15 új falusi plébániát alapított, ám már az anyagi
alapok teljes hiányában. Az ötvenes-hatvanas években a helyi
pártemberek felsőbb utasításra a hitoktatás elsorvasztásán
fáradoztak. Ezért az 1990-ig terjedő időszakot joggal
nevezhetjük a sekrestyébe szorított egyház, vagy az
adminisztratív egyházüldözés korának. Eközben - nem függetlenül
az állami elnyomástól - drámaian zuhant a papi hivatások száma,
az elöregedő papság pedig létszámában megfogyatkozott, így egyre
több megürült plébániát bíztak oldallagos ellátásra.
1990-ben az egyház visszanyerte szabadságát, amelyet a törvények
is garantálnak. Állami befolyástól mentessé vált a püspöki
kinevezés, megindult az elkobzott épületek visszajuttatása,
ismét szabad lett az egyházközösségi élet, a hitoktatás, az
iskolaalapítás és a szerzetesek működése. Az 1993-ban alapított
egyházmegye területén 24 új templom és kápolna épült, számos
régi megújult, hitoktató-képzés indult a kaposvári főiskolán,
katolikus gimnázium kezdte meg működését Kaposváron és
Nagykanizsán, általános iskola Tabon és Zalaszabarban, óvoda
Kaposváron és Tabon. A szerzeteseket a ferencesek képviselik
Segesden, a piaristák Nagykanizsán, a ferences szegénygondozó
nővérek Siófokon, a bencés nővérek Kaposszentbenedeken,
Homokkomáromban a Nyolc Boldogság Közösség telepedett le,
továbbá egyházmegyei jogú rend (Szent János Apostolról és Remete
Szent Pálról nevezett Közösség) alakult Miklósiban. 2002-ben sor
került az egyházi közigazgatásnak a valós lelkipásztori
helyzethez igazítására, ennek jegyében az addigi 156 plébániából
a főpásztor filiává minősített 55-öt, 19 továbbra is oldallagos
ellátásban maradt, így jelenleg 82 betöltött plébánia működik
teljes jogkörrel. dr. Gárdonyi Máté |