Karácsonyi gondolatok
A templom mellett
Valahol valaki rám kérdezett: Miért zsidóznak annyit a misében? Értettem, az ószövetségről beszél, a liturgiáért aggódik. Karácsonyi ünnepély végén félrehívott egy anyuka, még a hangját is lehalkította, mintha a bűnét gyónta volna: „Igaz, hogy Jézus zsidó volt?” Éreztem, félti a hitét, félti egyházát.
Fájdalom hasított belém. Íme, félévszázada eltűnt a hittan, évezrede hiányzik a magyarázat, kétezer éve csak papíron a párbeszéd.
Ilyenkor a percnyi válasz semmi, egy szippantásnyi áhítat kevés a Krisztus jó illatából (2Kor 2,15). Viszont valamit mégis szólni kell, hiszen a hit hallásból ered (Róm 10,17).
Ha Jézus csak pártus herceg lett volna, avagy merészebben fogalmazva, ha „ősmagyarok” lettek volna az első betlehemes szereplői, bizonyára számukra is csodás lett volna az az éj, de angyal nélkül. Nem teljesültek volna az ősi jövendölések. Ez esetben eldobatnánk a Bibliát, bezárhatnánk templomunkat, egy szintre jutnánk a csukott szemű Buddha híveivel, társulhatnánk a Jehova tanúival, és egyetlen értelmes népénekünk maradna: „kisült-e már a kalácsom? Ha kisült már, idevéle…” Istenről semmit sem tudnánk, erkölcsileg megrekednénk a régi Jordán-parti tömeg szintjén, bűneink ránk kozmálnának, gyermekeinket vinné az ördög diszkóba, ivóba. Hiába fohászkodnánk, „Nagyasszonyunkhoz”, hiszen ő „átment” Babba Mariába, pontosabban Holdistennővé; Csíksomlyó, Lourdes, Medjugorje pedig megmaradna turista - paradicsomnak. Ebben a helyzetben még végig gondolni is gyötrelem az újkori történelmet. A Tapsok, a Tankok, majd a Bankok korszakát aki túlélte, meghátrálna a felperzselt jövő elől. Így válna sokak számára a megtestesülés regévé, unokák ügyévé, szent pihenéssé.
Pedig a lényeg nem változott. A Világosság a világba jött, tulajdonába jött, befogadhatjuk. Karácsonykor ez a hír, sőt egyedül ez a hír! Isten irgalmából volt, aki hamarább hallotta meg, a pártusok csak az első pünkösdkor (ApCsel 2,9), aztán ők is csak ámultak-bámultak, mint egykori betlehemi társaik.
HOGYAN TÖRTÉNIK? /Lk 1,34/
Mária azért kérdezett, mert nem ő kereste az angyalt, nem ő vállalkozott méltóságra, az események fordítva történtek. A Szentpár nem tervezte a karácsonyt, az elérkezett. A pásztorok szerződésében bizonyára nem szerepelt sem csillag figyelése, sem jászol látogatása, számukra az az éj meglepetés lett. A világ akkor még nem ünnepelt, egyedül Isten tudta, mit készít azoknak, akik szeretik őt /vö. 1Kor 2,9/.
A bibliai idők és korunk közt csak apróságokban mutatkozik különbség. Az évek múlása a lényeg elmélyítését szolgálja. Egyikünk sem örökölte hitét, nem jár számunkra a siker, nincs előjogunk anyagi előnyökre, nem mi választottuk lehetőségeinket. Jézus választott minket /vö. Jn 15,16/. A legtöbben kérés nélkül kaptuk hivatásunkat, s a velejáró talán soha meg nem köszönt munkát. Isten Országában, a mi szokásainkkal szemben minden fordítva működik, hiszen Ő előbb szeretett minket /1Jn 4,19/. Karácsony ünnepe ezt bizonygatja.
Ne búsuljunk a kudarcok miatt. Inkább annak ujjongjunk, hogy nevünk föl van jegyezve a mennyben /vö. Lk 10,20/. Eddig a Végtelen Szeretet egyengette utunkat, engedjük, hogy történjék velünk továbbra is szavai szerint /vö. Lk 1,38/. Kerüljük a szereptévesztést! Hibáznánk, ha a Betlehemben történtekkel ellentétben magunktól tennénk függővé az ünnepet. Éljük meg a szent születést mosolyogva, mint a Szűzanya, csodára sietve, mint a bibliai pásztor, égi hangra fülelve, mint az egykori bárány!
Áldott ünnepeket!
Imámmal az égbe nyitok
Cellámból: ennyi a titok.
Nincs korlát,
nincs itt messzeség,
Oly közel itt a messze ég.
Nem nagy dolog,
nem nagy dolog
S én enyéimre gondolok.
S mikor a homlokom tüzel,
Az enyhítő Kéz oly közel.
Nagy Miklós
„Nagy örömünk támadt”
„Soha nem volt még, ilyen áldott éj …”, „Fel nagy örömre…”, „Bárcsak régen felébredtem volna …”, „Vigasságos hangos…”
A magyar karácsonyi énekekből öröm árad. Frissek, szépek, meglepetéstől telítettek. Nálunk nem terjedt a germán nosztalgia, mi nem kedveltük a dél-amerikai melankóliát, számunkra máig idegen az angolszász világiasság. Őseink felfogták, Isten valóban közénk jött. Családból családba, a Szentháromság közösségéből az Egyház közösségébe … Eljött a térkép széléről, Betlehem mezejéről a világ legárvább népéhez, a magyarok szívébe. Népünk minderre a maga természete szerint válaszolt.
A bibliai idők karácsonya óta minden felértékelődött. Bolygónk valaha édenkert volt, most ismét azzá készülődik, hiszen - amint szent Pál írja- a vadalany be lett oltva a nemes ágba. Hatalmas gyökerek hordoznak, Isten országa, az igazság, a béke és az öröm birodalma csendben csírázik, és máris növekszik. Ez azt jelenti, hogy a megtestesülés erejéből részesedve túlélhető nemzetünk balsorsa. A „maroknyi székely”, s akárki más, bár porlik, mint a szikla, mégse vész el. Isten ugyanis felemeli az alázatosakat. Jézus óta tudjuk, nem csupán lelkek vagyunk. A görögök és az indusok ezt akkor még nem sejtették. Nem tudtak mit kezdeni se magukkal, se a világgal. Annyiban igazuk volt, hogy Mennyei Atya nélkül innen csak menekülni lehet. A magányos logika szerint ez az egyetlen ésszerű magatartás. A „lélekvándorlás” és a „nirvána” az ateista utolsó álma. Az Ige megtestesülésével viszont ismét otthonunkká vált a mindenség. Érzékenyek lettünk a test méltóságára, mert az az éltetett, megszentelt anyag. Istent hordozó monstrancia. Ha időszámításunk Krisztus utáni, akkor a helyére kerül minden. A szabadság erősíti az egyéniséget, a szerelem élteti a családot, a haza gazdagítja a világot, a társadalom pedig nem marad pusztán piac, hanem a szeretet versenypályájává nemesedik.
Születésnap közeleg
Az ékszereket leltározzák, az ingatlanokat telekkönyvezik, a rózsák már eljuthatnak egy virágkarneválra, a kutyák még filmhősökké is válhatnak, de csakis az emberek ünneplik születésnapjukat. Mi ugyanis sorsot élünk, azt is egyedien, ismételhetetlenül. Akinek közülünk sokan, soká emlegetik életét, annak az életműve volt felejthetetlen. Ezért van újból és újból karácsony.
A szíriai Kviríniusz, a júdeai Heródes vagy a római Augusztus csak időhatározói voltak az újszülött Jézusnak. A kor rettegett urai úgy kerültek a világtörténelem lapjaira, mint Pilátus a krédóba. Véletlenül, csak a Nagyobbal való összefüggésükben maradt fenn a nevük. Betlehemet, Názáretet rég elnyelte volna a sivatag, ha nem szolgáltak volna fölséges színpadként a világ legfontosabb történéséhez. Az utókor, személyi érintettségében, színpompás liturgiával, majd méltóságos fenyőfával, szépséges énekkel, ünnepi harangszóval díszítette a Születés éjszakáját.
Az események főhőse, Jézus Krisztus, 33 tavaszán búcsúzott el kortársaitól. Hátrahagyta a szívekbe vésett örökséget, amitől világunk viharos gyorsasággal változni kezdett. Elgyengült a Hatalom, becsülete lett a Jóságnak, megszűnt a rabszolgaság és megerősödött a család. A 313-as konstantini fordulat után az addigi vértanúk magvetése virágba szökkent. Megindultak a szentföldi zarándoklatok, a népek szabadon írhattak, olvashattak, vitatkozhattak. Az álmélkodás majd a hűség korszaka után elérkezett az elmélyülés ideje.
Az első egyetemes zsinatok, amelyek máig összekötik Kelet és Nyugat Jézus-követőit, tisztázták, mi is történt időszámításunk kezdetén. Kiderült, nemcsak a legnagyszerűbb Ember élt köztünk /Nícea 325 /, nem pusztán a titokzatos égi Isten földi követét láttuk /Efezus 431/, nem is álruhás királyfi ereszkedett a nyomorunkba/Kalcedon 451/, hanem egyetlen személy hordozott két természetet, vagyis Isten járt a Földünkön, „az Ige testté lett, és köztünk élt” /Jn 1,14/.
Ez volt a hívők információrobbanása. Istenről megtudtuk, hogy szíve van, irgalmas, holtunk után hazánk helyett hazát készít és oda elvár minket. Azért csendes, mert épen hagyja szabadságunk, azért tűri ellenállásunk, mert bízik bennünk…
Az emberről világossá vált, hogy Jézus drága vérén szerzett „mentelmi joga” van, fejéről hajszál se veszhet el…, s többet ér az egész mindenségnél. Közülünk senki se másodrendű, a feleség nem félérték, sőt a sérült se értéktelen. A magzatot, a foglyot, a bűnöst, vagy az idegent, épp úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat.
A hit tudósai azt mondják, Jézus nem pusztán azért jött, hogy az első emberpár vétkét jóvátegye. Az adósságrendezésnél van nagyobb ügy is. János evangélista ezt így írja „Minden ő általa lett és nélküle semmi sem lett, ami lett …”/Jn 1,3/. A középkori ferences, Duns Scotus, meg a modern jezsuita természettudós, Teilhard de Chardin egyaránt állítják, Jézus a mentésünktől függetlenül is eljött volna hozzánk. Ha nem lett volna szükség nagypéntekre, karácsony akkor is lett volna, hiszen a Jóisten eredeti tervrajza szerint a világ nem Kórháznak készült, hanem Templomnak, az Élet Laboratóriumának. Az első karácsonykor ezt hirdették az angyalok, s ezt visszhangozzák a későbbi ünnepek.
A Születésnap újjászületésre hív!
Mi a karácsony?
Nyilván nem az, amit lépten-nyomon látunk az utcán, a kirakatban, vagy a tévében. Ebben az ünnepben túl a csomagoláson és túl a tálaláson, valami lenyűgöző Erő és Béke rejlik.
Egy régi angol vers, a „Nyolc óra” jár az eszemben. Nem ismerem keletkezésének körülményeit, csak Szabó Lőrinc bravúrját, ahogy az eredetit visszaadta nyelvünkre, hozzátéve a magyarok indulatát:
„Virradt. Ő állt. Kint a torony
kongatta a negyedeket.
Egy, kettő, három, négy. A piacon
gyűlt a tömeg.
Percét várva, nehéz bilincsben,
csak állt, s számolt. Szívében vad dühök.
Aztán az óra összeszedte minden
erejét, és ütött.”
/A. E. Housman: Eight ó clock/
A karácsony azt jelenti, Isten megelégelte a tőlünk tönkretett világot, összeszedte minden erejét és szeretett! Tette mindezt oly szépen, oly tapintatosan, minket annyira szabadon hagyva, oly sok időt engedve, hogy azt nem lehetett nem észrevenni, csakis érte rajongani, vagy Őt megtagadni.
Ezt, az „eredetit” kellene nekünk, itt és most, áttenni az életünkre, a családunkra, a politikánkra, édes hazánkra… Össze kellene szednünk minden erőnket és szeretni!
Telnek a napok, múlnak az éjek,
Miért búsuljak, miért is féljek.
Mosolyban, könnyben,
fényben, sötétben
Ott van az Isten úgy,
mint régen.
Fénylik künn és fénylik bent mélyen,
Fénytől az ember miért féljen.
Nagy Miklós [+1973]
börtön verseiből
/A Mindszenty per egyik elítéltje, volt únyi plébános/
Morzsák az Úr ádventi asztaláról, azaz örömhír kiskutyáknak Szent Máté könyvéböl /15,27/
A váróterem nem vár, a várandós anyuka viszont boldogan számolja hátralevő napjait. Az ateistának nincs kire várnia, a hívő ember azonban decemberben ádventet él át, Isten Fia születésnapjára készül. Gyönyörű az ünnepe, akkor is, ha elborítja a bánat. Nem kell kapkodni, boltokban furakodni, csomagoktól roskadozni, ezerfelé izgulni, hiszen egy a lényeg, Aki érkezik! Ezt az élményt nem az emlékezés fűti. Független az a templomi terepasztal, a játék-betlehem méreteitől, nem fényekből és illatokból áll össze, épp ezért eleven a betegágyban, a börtönben, a magányban is.
Boldogtalan múltunkban az egyik ünnepélyen úgy próbálták az oroszok egykori forradalmát elmélyíteni, hogy valahol egy kisváros iskolájának diáksága november hetedikén „megrohamozta” a szomszéd iskolát, amint annakidején a matrózok a Téli Palotát. Évről évre március tizenötödikén, Pesten a színészeink szinte kezüket-lábukat törik, hogy feledtessék a tojásdobáló tüntetők kellemetlen valóságát. Félő, legfrissebb nemzeti ünnepünk, az ötvenhatos forradalom is a puszta idézetek pódiumára jut. Úgy tűnik, a katolikus liturgia az egyetlen sikeres kitörés tér és idő rácsaiból. A decemberi hajnalokon, karácsony éjjelén, húsvét fényességében nemcsak emlékezünk, hanem fogadjuk is a közeledő Szeretetet.
Minden igaz gyónásunk, az átélt szentáldozások, sőt a csendes áldozatok mind-mind összekötnek Isten világával. Ezekben eltűnik a távolság, jelenné válik az ígéret, véget ér a várakozás, kezdődik a bizonyosság!
Imádkozom, így történjen!
Püspök atya
